Nehéz volna átütő sikerként értékelni március 22-én meghirdetett irodalmi pályázatunkat, hiszen a felhívásra egyetlen pályamű érkezett csak.
Csalódottak nem vagyunk: a digitális tanrend elég elfoglaltságot ad mindenkinek, gyermeknek, szülőnek és pedagógusnak egyaránt. Mi is tapasztaljuk, mennyire nehéz időt szakítani bármire a kötelező feladatokon túl.
Ráadásul az alábbi írás, amit a Tessedik Sámuel Általános Iskola 5.b osztályos tanulójától, Korsós Bendegúztól kaptunk, önmagában is elég ok arra, hogy a pályázatot máskor - békeidőben - megismételjük.
Bendegúz munkáját szívből köszönjük. Jutalma nem marad el!
A történetem 2020. március 12-én kezdődött, egy szép tavaszi napon.
A hétvégeket Pilisszentivánon töltöm, ahol erdő közepén van a házunk, mesebeli környezetben. Vasárnap esténként nehéz szívvel búcsúzom édesapámtól, és lelkileg már felkészülők az előttem álló feladatokra, amit az új hét hoz számomra.
Éppen csak elkezdődött a második félév, és én igyekeztem minden energiámmal arra, hogy ígéretemhez híven eleget tegyek szeretett osztályfőnökömnek a fránya két négyest kijavítani , ami nem mutatott jól a félévi bizonyítványomban. Negyedikben sikerült oklevéllel végeznem, és büszke voltam rá , hogy a munkámat így értékelték tanáraim. Szerettem volna , ha tudják áldozatos munkájukkal megalapozták a jövőmet, a tudás szeretetét.
Átlagos fiúnak érzem magam, sosem tűntem ki a gyerekek közül, igyekeztem inkább a háttérben maradni. Nem vagyok nagy hangú, inkább szerényen visszahúzódom , igyekszem az órán figyelni, és minden egyes tanulással töltött napból a legjobbat kihozni. Nem árulok el titkot, ha elmondom, nagyon kedvelem a tanáraimat, kedvesek, segítőkészek és mindenben számíthatok rájuk. Szerencsésnek érzem magam, mert a tanulás így könnyen megy, és sokakkal ellentétben én tényleg szeretem a sulit. Minden nap új tudással , új élményekkel gazdagabban térek haza, még ha néha ,, nehéz „ is az iskolatáska. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy felvállalták, hogy itt járjam ki a nyolc osztályt, bár már pár éve elkészült a szép házunk Pilisszentivánon. Nem szerettem volna iskolát változtatni, mert akkor el kellett volna hagyni a barátaimat, tanáraimat, a megszokott környezetet, így Albertirsán lakunk a nagyinál, aki sokat segít nekem.
Anyu ingázik apa és köztem, és mindenhol helyt áll. Úgy érzem, a legkevesebb, amit én tehetek, hogy becsületesen végzem a sulit, hogy ezzel is örömet szerezzek a szüleimnek fáradságos munkájukért, belém vetett bizalmukért.
Március 13-án kifordult a Föld a sarkából, sok minden megváltozott, ami eddig megszokott volt, most újdonság lett. Úgy éreztem, egy más világba csöppentem. Nincs iskolába járás, és a számítógépről folyik az oktatás. Ami eddig szórakozás volt, és korlátozva, most napi szinten mindennapi feladataink elvégzésének kelléktára lett.
Szeretek a szabadban lenni, imádok edzésekre járni, minden olyan tevékenységet, amivel csillapíthatom mérhetetlen energiám. A gép előtt ülve azonban jobban elfáradtam, mint gondoltam, így este holtfáradtan zuhantam ágyba. Cikáztak a gondolataim, ha így lesz mennyire fogom ezt bírni, mert az iskolai oktatást számomra ez nem pótolta, hiányoztak a pajtásaim, a tanáraim magyarázatai.
Az átállás utáni első éjjel furcsát álmodtam: egy időgépben voltam, és olyan helyeken jártam, hogy magam sem tudtam álom-e ez vagy valóság. A masina tele volt mindenféle számítógéppel vezérelt elektronikával. ( Lehet, hogy a napközbeni dolgok így hatottak rám? ) De ami csodálatos volt, hónapokat, éveket tudtam átlépni, mindent magam mögött hagyva. Az időt gyorsan pár évvel előre tekertem, elhagyva mindent, ami kellemetlen érzéssel töltött el.
Lassuló percek és mélyülő órák formáltak fizikailag és lelkileg. Van ennek az útnak értelme ? Jó út ez vagy haszontalan ? Ilyen és hasonló gondolatok jártak az elmémben.
Szép helyeken fordultam meg, de láttam jót és rosszat is. Előfordul, hogy kívánunk valamit, és csodák csodájára teljesül. Az én érzelmi szükségletemhez hozzá tartozik, hogy lássak, halljak, elismerjenek, és értékeljenek. Ehhez a magam útját kell járnom, a saját tempómban fejlődni, hibákat elkövetni, és ezekből természetesen tanulni.
Felriadtam és gyorsan anyához rohantam.
- Képzeld, Anya, mit álmodtam!
- Mit, életem ?
- Egy időgépben voltam, ahol én határoztam meg , hol vagyok és mikor.
- És meddig jutottál ?
- Nagyon messze jártam, több hónapot, éveket mentem előre.
Anya csak nevetett és lassan készítette tovább a reggelit.
Az egész napomat meghatározta az álmom, csak ezen járt az eszem.
Hihetetlen, de alig vártam, hogy este legyen és ismét az időgépemben találjam magam.
Az időgép elrepített messze-messze, már nem voltam bezárva a négy fal közé, ismét hallottam az iskolai csengő hangját, a gyerekek zsongását. Az edzés, kirándulás, mozi…. mind visszatértek a hétköznapokba. Rájöttem az időgépem lehetőséget adott arra, hogy gondolataimba merüljek. Az időt meglovagolva minden kellemetlenségen túl, újra az a félénk, ötödikes srác legyek.
Imádom a napot, a tavaszt, szeretem a nyarat, a kék égboltot. Repülők, szélsebesen rohanok, mint valami szuperhős, miközben az érzéseim mégis megragadnak, maradásra bírnak.
Reggel lett a sült pogácsa illatára ébredtem. Mosakodtam, felöltöztem és rohantam a konyhába, hogy elmeséljem anyának éjjel álmomban hol jártam. De mikor az asztalhoz ültem és tömtem magamba a friss pogácsát, nagy sebességgel visszazuhantam a jelenbe.
Néztem anyát, ahogy készíti a reggelit, hajnal óta szorgoskodik, és megrohantak az érzések, az emlékeim. Mikor még kisebb voltam anya, apa hogyan vigyáztak gyermeki lelkem, miközben napról napra elém tárják az élet, a világ szépségét. Mindig meghallgatnak, elismernek, értékelnek és becézgetnek. Már nem akarom az időgépet, jó nekem ahol vagyok ! Már nem szállnék vele sehová. Csak a jelenben lenni, megélni minden gyermeki csodát. Emlékeimet nem cserélném el semmi másra: becéző szavak, bújós esti mesék, ölelések, mind-mind kellenek nekem. Nem szeretnék más időben lenni, hiszen csodában élek így is. Szüleim rajongásig szeretnek, ahogy én is őket. Tudom, hogy minden egyes napnak megvan a maga szépsége, csak észre kell venni. Nyitott szívvel járok élvezem, hogy gyermek vagyok: reményeimmel, olykor bánataimmal, de legfőképpen határtalan szeretettemmel. Csak a pillanat számít, a jelen, ezért kell minden percnek tartalmat adni, mert az soha nem ismétlődik.
Ezután igyekszem kihozni a legjobbat ezekből a napokból. Próbálok csak pozitívan gondolni arra, hogy a holnap szebb, és jobb lesz. Talán eljön az idő, nem is olyan soká, hogy újra osztálytársaim, tanáraim között lehetek. Addig is átengedem magam minden új élménynek, hogy hassanak rám. Igyekszem gyermekkorom minden percét kiélvezni, és többé nem hajtom az időt.
Én ezzel próbálok kitűnni, hogy gyermek maradok, szép életemmel és reményeimmel, szüleim, családom szeretetével. A szeretett az, ami táplál engem, és már tudom, ez ad erőt, kitartást a mai helyzetben, a hétköznapokban. Mert mindenki tudja,
ha szeretet nincs, semmink sincs ezen a világon.
KORSÓS BENDEGÚZ: IDŐGÉP
A történetem 2020. március 12-én kezdődött, egy szép tavaszi napon.
A hétvégeket Pilisszentivánon töltöm, ahol erdő közepén van a házunk, mesebeli környezetben. Vasárnap esténként nehéz szívvel búcsúzom édesapámtól, és lelkileg már felkészülők az előttem álló feladatokra, amit az új hét hoz számomra.
Éppen csak elkezdődött a második félév, és én igyekeztem minden energiámmal arra, hogy ígéretemhez híven eleget tegyek szeretett osztályfőnökömnek a fránya két négyest kijavítani , ami nem mutatott jól a félévi bizonyítványomban. Negyedikben sikerült oklevéllel végeznem, és büszke voltam rá , hogy a munkámat így értékelték tanáraim. Szerettem volna , ha tudják áldozatos munkájukkal megalapozták a jövőmet, a tudás szeretetét.
Átlagos fiúnak érzem magam, sosem tűntem ki a gyerekek közül, igyekeztem inkább a háttérben maradni. Nem vagyok nagy hangú, inkább szerényen visszahúzódom , igyekszem az órán figyelni, és minden egyes tanulással töltött napból a legjobbat kihozni. Nem árulok el titkot, ha elmondom, nagyon kedvelem a tanáraimat, kedvesek, segítőkészek és mindenben számíthatok rájuk. Szerencsésnek érzem magam, mert a tanulás így könnyen megy, és sokakkal ellentétben én tényleg szeretem a sulit. Minden nap új tudással , új élményekkel gazdagabban térek haza, még ha néha ,, nehéz „ is az iskolatáska. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy felvállalták, hogy itt járjam ki a nyolc osztályt, bár már pár éve elkészült a szép házunk Pilisszentivánon. Nem szerettem volna iskolát változtatni, mert akkor el kellett volna hagyni a barátaimat, tanáraimat, a megszokott környezetet, így Albertirsán lakunk a nagyinál, aki sokat segít nekem.
Anyu ingázik apa és köztem, és mindenhol helyt áll. Úgy érzem, a legkevesebb, amit én tehetek, hogy becsületesen végzem a sulit, hogy ezzel is örömet szerezzek a szüleimnek fáradságos munkájukért, belém vetett bizalmukért.
Március 13-án kifordult a Föld a sarkából, sok minden megváltozott, ami eddig megszokott volt, most újdonság lett. Úgy éreztem, egy más világba csöppentem. Nincs iskolába járás, és a számítógépről folyik az oktatás. Ami eddig szórakozás volt, és korlátozva, most napi szinten mindennapi feladataink elvégzésének kelléktára lett.
Szeretek a szabadban lenni, imádok edzésekre járni, minden olyan tevékenységet, amivel csillapíthatom mérhetetlen energiám. A gép előtt ülve azonban jobban elfáradtam, mint gondoltam, így este holtfáradtan zuhantam ágyba. Cikáztak a gondolataim, ha így lesz mennyire fogom ezt bírni, mert az iskolai oktatást számomra ez nem pótolta, hiányoztak a pajtásaim, a tanáraim magyarázatai.
Az átállás utáni első éjjel furcsát álmodtam: egy időgépben voltam, és olyan helyeken jártam, hogy magam sem tudtam álom-e ez vagy valóság. A masina tele volt mindenféle számítógéppel vezérelt elektronikával. ( Lehet, hogy a napközbeni dolgok így hatottak rám? ) De ami csodálatos volt, hónapokat, éveket tudtam átlépni, mindent magam mögött hagyva. Az időt gyorsan pár évvel előre tekertem, elhagyva mindent, ami kellemetlen érzéssel töltött el.
Lassuló percek és mélyülő órák formáltak fizikailag és lelkileg. Van ennek az útnak értelme ? Jó út ez vagy haszontalan ? Ilyen és hasonló gondolatok jártak az elmémben.
Szép helyeken fordultam meg, de láttam jót és rosszat is. Előfordul, hogy kívánunk valamit, és csodák csodájára teljesül. Az én érzelmi szükségletemhez hozzá tartozik, hogy lássak, halljak, elismerjenek, és értékeljenek. Ehhez a magam útját kell járnom, a saját tempómban fejlődni, hibákat elkövetni, és ezekből természetesen tanulni.
Felriadtam és gyorsan anyához rohantam.
- Képzeld, Anya, mit álmodtam!
- Mit, életem ?
- Egy időgépben voltam, ahol én határoztam meg , hol vagyok és mikor.
- És meddig jutottál ?
- Nagyon messze jártam, több hónapot, éveket mentem előre.
Anya csak nevetett és lassan készítette tovább a reggelit.
Az egész napomat meghatározta az álmom, csak ezen járt az eszem.
Hihetetlen, de alig vártam, hogy este legyen és ismét az időgépemben találjam magam.
Az időgép elrepített messze-messze, már nem voltam bezárva a négy fal közé, ismét hallottam az iskolai csengő hangját, a gyerekek zsongását. Az edzés, kirándulás, mozi…. mind visszatértek a hétköznapokba. Rájöttem az időgépem lehetőséget adott arra, hogy gondolataimba merüljek. Az időt meglovagolva minden kellemetlenségen túl, újra az a félénk, ötödikes srác legyek.
Imádom a napot, a tavaszt, szeretem a nyarat, a kék égboltot. Repülők, szélsebesen rohanok, mint valami szuperhős, miközben az érzéseim mégis megragadnak, maradásra bírnak.
Reggel lett a sült pogácsa illatára ébredtem. Mosakodtam, felöltöztem és rohantam a konyhába, hogy elmeséljem anyának éjjel álmomban hol jártam. De mikor az asztalhoz ültem és tömtem magamba a friss pogácsát, nagy sebességgel visszazuhantam a jelenbe.
Néztem anyát, ahogy készíti a reggelit, hajnal óta szorgoskodik, és megrohantak az érzések, az emlékeim. Mikor még kisebb voltam anya, apa hogyan vigyáztak gyermeki lelkem, miközben napról napra elém tárják az élet, a világ szépségét. Mindig meghallgatnak, elismernek, értékelnek és becézgetnek. Már nem akarom az időgépet, jó nekem ahol vagyok ! Már nem szállnék vele sehová. Csak a jelenben lenni, megélni minden gyermeki csodát. Emlékeimet nem cserélném el semmi másra: becéző szavak, bújós esti mesék, ölelések, mind-mind kellenek nekem. Nem szeretnék más időben lenni, hiszen csodában élek így is. Szüleim rajongásig szeretnek, ahogy én is őket. Tudom, hogy minden egyes napnak megvan a maga szépsége, csak észre kell venni. Nyitott szívvel járok élvezem, hogy gyermek vagyok: reményeimmel, olykor bánataimmal, de legfőképpen határtalan szeretettemmel. Csak a pillanat számít, a jelen, ezért kell minden percnek tartalmat adni, mert az soha nem ismétlődik.
Ezután igyekszem kihozni a legjobbat ezekből a napokból. Próbálok csak pozitívan gondolni arra, hogy a holnap szebb, és jobb lesz. Talán eljön az idő, nem is olyan soká, hogy újra osztálytársaim, tanáraim között lehetek. Addig is átengedem magam minden új élménynek, hogy hassanak rám. Igyekszem gyermekkorom minden percét kiélvezni, és többé nem hajtom az időt.
Én ezzel próbálok kitűnni, hogy gyermek maradok, szép életemmel és reményeimmel, szüleim, családom szeretetével. A szeretett az, ami táplál engem, és már tudom, ez ad erőt, kitartást a mai helyzetben, a hétköznapokban. Mert mindenki tudja,
ha szeretet nincs, semmink sincs ezen a világon.
